Apró érintések

                                                3. Fejezet
                                              Apró érintések

Loki:

Mindannyiunknak más jelenti az öröm forrását. Van akit az tesz boldoggá, ha törődhet másokkal, van akit a hatalom örvendtet és van akinek egy apró érintés is maga a csoda.
Kialvatlanul keltem, alig tudtam aludni az éjszaka folyamán. Ha lehunytam a szemem az Ő arcát láttam. Csillogó szemeit, ahogyan az ajkába harap, vagy ahogyan ujjaival a bőrömön siklik végig, lágyan, óvatosan. Mint, egy átok úgy szállt meg és kísértett minden egyes pillanatban. Ingerülten mentem az étkezőbe és erőltettem magamba pár falatot. Hiába ült velem szemben és bámult kitartóan, nem néztem Rá. Gyűlöltem érte, hogy ezt váltotta ki belőlem és gyűlöltem magamat, amiért ezt megtorlatlanul engedtem Neki. A reggeli végeztével szinte menekültem a közeléből. Nem akartam látni az arcát, hallani a hangját, érezni az illatát. Féltem, olyat tennék, amit nem lenne szabad. Valósággal vágytam a börtönbe, ahol csak magam lehetek, Nélküle.
- Loki! – hangja mennydörgésként hatott a néma folyosón.
- Hercegnő! – biccentettem kimérten.
- Mi a franc bajod van? – vont kérdőre dühös arccal.
- Semmi! – hazudtam félre pillantva.
- Akkor nézz a szemembe és úgy mond! – mondta tenyerét az arcomra simítva, kényszerítve, hogy Rá nézzek.
Elkapva karját rántottam be a mellettünk lévő ajtón, ahol a falhoz szegeztem. Tekintete egyszerre volt riadt és kíváncsi. Várta a következő lépést.
- Miért nem tudsz engem békén hagyni? – sziszegtem.
- Mert Te vagy az egyetlen, aki nem fél Tőlem! – felelte halkan.
Nagyot nyelve engedtem el eddig ujjaim között szorongatott torkát. Hátat fordítva Neki bámultam a földet. Fortyogtam a dühtől. Egyszerre szántam és gyűlöltem. Ökölbe csuktam reszkető ujjaimat, ajkaimat össze préseltem.
- Sajnálom, ha úgy érzed, menekülnöd kell előlem! – mondta csendesen.
Hallottam, ahogyan közelebb lép hozzám, aztán kezét az öklömre simította. Tekintetem oda kapva figyeltem, miként hagy alább a görcsösségem és fonom ujjainkat egybe. Keze annyira kicsinek tűnt az enyémen. Ismét éreztem, hogy a forróság kúszik fel a karomban, elérve a mellkasomig, feltöltve energiával és boldogsággal. Egy apró érintés volt csupán, ám ez az apró érintés mindkettőnket az egekig repített.
- Gyere! Mutatok valamit! – húzta meg kissé karom.
Szó nélkül követtem. Kezem az Övében pihent, míg nagy léptekkel haladtunk egyre mélyebbre a palotában.  Egymás után róttuk a lépcsőket, egészen egy hatalmas fa ajtóig, melyet atlantiszi minták díszítettek. Dante belökte az ajtót, így láthattam a nagy teret, ami egy fürdő helyiség lehetett. Középen egy méretes medence volt, ebbe folyt a falakba vájt kutak tucatjaiból a víz. Arany és ezüst színű csempék borítottak mindent.
- Mi ez a hely? – kérdeztem a lánytól.
- Az angyalok fürdőhelye! Igazából nem szabadna itt lennünk, de Ők most úgysem használják! – rántotta meg vállát.
- Szóval akkor most Mi szabályt szegünk? – szűkítettem össze szemeimet.
- Fogalmazzunk úgy, hogy csupán figyelmen kívül hagyjuk! - kacsintott, amin nevettem.
Dante elengedve kezem elindult a medence felé, miközben ruhája pántjait letolta vállain. Zavartan fordítottam hátat neki. Pillanatokkal később kisebb csobogás jelezte, hogy már vízben van.
- Te nem próbálod ki? – tudakolta nevetve.
- De csak...
- Attól félsz, meglátom a cicidet? – gúnyolódott.
Rá néztem és megláttam, ahogyan kihívóan felvonja a szemöldökét. Győzedelmes vigyorral vetkőztem teljesen meztelenre, mire Ő tenyerével eltakarta szemeit. Lomha mozdulatokkal másztam be a kellemesen meleg vízbe és röhögtem a pironkodó lányon.
- Nem láttál még pucér férfit? – hecceltem felé fröcskölve a vizet.
- Jaj, fogd már be! – vágott vissza, rácsapva karomra.
- Miért csak én tudok hozzád érni?
- Nem tudom! – vont vállat félre nézve.
- Hazudsz! – jegyeztem meg.
- Szokásom! – bólintott.
- Én vagyok az első? Vagy volt még valaki? – érdeklődtem zakatoló szívvel.
Annyira szerettem volna, ha én vagyok az egyetlen, aki hozzá érhet! Végre lett volna valami, ami miatt különlegesnek érezhettem volna magam... Egy örökké valóságnak tűnt, mire válaszolt, ujjaival a víz felszínén játszva.
- Igen.
Egy világ tört össze bennem. Csalódottan fújtam ki az eddig bent tartott levegőt.
- Mi lett Vele?
- Meghalt! – sóhajtotta.
- Hogyan? – néztem az arcára.
- Megöltem! – mondta tekintetét az enyémbe fúrva – Te miért kerültél börtönbe?
Tudtam, mire megy ki ez az egész! Én olyanról kérdeztem, ami fájó pont számára, ezért vissza akart vágni, hogy én is kellemetlenül érezzem magam.
- Hosszú a lista! Meg akartam ölni a bátyámat, meg akartam szerezni apám trónját, elárultam a családom és uralmam alá akartam vonni az emberiséget!
- Ejha! Te aztán nem szarozol! – füttyentett elismerően.
- Téged ez nem rémít meg? – ráncoltam a homlokom – Nem vetsz meg emiatt?
- Mindannyian hibázunk Loki! Ám a hibáink miatt válunk azzá, akik vagyunk! Ha nem lennének a vétkeink, nem lennénk Mi magunk! – felelte.
A lány ujjait felvezette az alkaromon, egészen fel a vállamig. Érintésére lehunytam szemeim és fejem a medence peremére hajtottam. Tenyere tovább kúszott és hamarosan már ajkaim ívét rajzolta végig ujjainak hegyével. A forróság ismerősen áradt szét bennem, ám ezúttal vággyal keveredett. Meg akartam érinteni! Érezni a bőrét, végig szántani nyelvemmel a nyaka kecses ívén. Bármit, csak érezhessem és tudjam, épp annyira vágyik rám, mint ahogyan én Ő rá! Kezem elvéve a hideg csempéről a víz alá tettem. Lassan tapogattam ki a csípőjét és combjának íveit. Jólesően sóhajtott fel, ajkába harapva. Szemei szinte ragyogtak. Fejemmel előrébb mozdultam, orrunk hegye össze ért. Forró lehelete perzselte a bőrömet. Nyelvemmel megnedvesítve számat hajoltam közelebb, mígnem találkozott az ajkunk. Felmordultam az érintéstől és derekánál fogva még közelebb húztam magamhoz. Valósággal faltam a lány száját. Édes volt és rettenetesen finom. Felháborodva morogtam amikor megszakította a csókot és utána kapva illesztettem újra számat az Övére. Tarkójára csúsztatva tenyerem erősen tartottam, míg másik kezemmel a fenekébe markoltam. Mellei a felsőtestemnek nyomódtak, ami csak egyre szította a rajtam eluralkodó vágyat.
- Mennünk kellene! – lihegte ajkaimba.
El nem szakadva ajkaitól bólintottam, nyelvemmel az Övét érintve. Majd' felrobbantam úgy kívántam! Valahonnan a távolból léptek zaja törte meg a kellemes csendet, mire felkapva fejünket néztünk egyszerre az ajtó irányába. Dante egy gyors mozdulattal nyúlt a ruha kupacok felé és elteleportált Velem onnan.

Fel s alá járkáltam a szobámban. Valósággal tombolt bennem a vágy. Kimondhatatlanul akartam Őt! Érinteni a testét, csókolni az ajkait, uralmam alá vonni az egész lényét! Már vagy huszadjára sóhajtottam nagyot és az ajtó felé léptem, de mint előtte többször is, vissza ültem az ágyra.  Tekintetem a plafonra szegezve próbáltam lenyugtatni magam. Mindhiába. Akárhányszor lehunytam szemem Őt láttam. Megőrültem! A látomások egyre vadabbak és merészebbek lettek. Én pedig egyre követelőzőbb. A fantáziám szabad életre kelt, még inkább kínozva. Elképzeltem Mi mindent tehetnék Vele... Elképzeltem milyen lenne, ha azt tehetnék Vele, amit csak akarok. Mint egy látomás, úgy jelent meg előttem a kép, amint fekete hálóingjében az ágyam előtt áll, össze kötözött csuklókkal. Láttam a lassú mozdulatot, amivel végig húznám tenyerem a combján, egyre feljebb s feljebb haladva, hogy aztán ujjaimmal alig érintve ölét sóhajtásra késztessem. Láttam, miként nyúlok szemérmetlenül az alsóneműjébe, ahol a már nedves nőiességét simogatom kínzó lassúsággal. Dante pedig kéjesen nyögött és könyörgött, hogy végre tegyem magamévá. Szitkozódva pattantam fel és vetettem ki magam az ajtón. Szinte futva haladtam a lány szobája felé, amit elérve megtorpantam. Az ajtó nyitva volt, így akadály nélkül láthattam az ágyon ülő Dantét és a vele szemben lévő Thort. Ajkaim össze szorítva, dühösen léptem be hozzájuk, miközben tekintetemmel egy tucatnyi alkalommal kivégeztem a bátyámat.
- Hát te Öcsém? Mi járatban erre? – kérdezte jó kedvűen Thor.
- Ezt én is kérdezhetném! – jegyeztem meg már-már morogva.
- Dante elmesélt pár csatát, amiben részt vett!
- Igazán? – érdeklődtem gúnyos hanggal.
Thor arca zavartságot tükrözött. Pillantása ide-oda járt a lány és köztem.
- És hogyan került hozzád Anahera? – folytatta a beszélgetést a testvérem.
- Ki az az Anahera? – vágtam közbe kíváncsian.
- A párducom! – húzta ki magát büszkén a lány.
- És egy sárkánya is van! – vágta rá Thor lenyűgözve.
- Csodálatos! – tapsoltam ironikusan – És a Hercegnő arról is mesélt, mit történik, ha megérint valakit?
Dante szégyenkezve szegte le fejét, míg a bátyám előrébb dőlt a székben. Nem volt fair, amire készültem, de azt akartam, hogy Thor tartsa magát távol Tőle. El akartam érni, hogy tudja a titkot és féljen a lánytól, ahogyan mindenki más, rajtam kívül.
- Dante egy aprócska érintésével képes a halálba küldeni bárkit! – válaszoltam az atlantiszi helyett.
- Valóban? – csillant fel testvérem szeme izgatottan – Hogy csinálod?
- Nem én csinálom! – motyogta az említett – Ez csak megtörténik! Akaratomon kívül!
- De hogy? – faggatta tovább Thor.
A lány minden további nélkül húzta le kesztyűit és térdelt a bátyám elé.
- Megmutatom! - mondta, mire Thor beleegyezően bólintott.
Már előre ott virított fejemen a győzedelmes vigyor. Dante lassan emelte fel kezeit és érintette meg Thor arcát, ám nem történt semmi. Fogaim össze szorítottam, ujjaim ökölbe zártam a hírtelen jött dühtől. Úgy lihegtem, mint aki egy egész napot futással töltött. Gyűlölködve néztem a párosra, de leginkább a bátyámra, aki mosolyogva élvezte a lány érintését, miközben bizonyára el volt telve magával, hogy Rá nem hat Dante ereje. Már készültem ugrani, hogy a hercegnőt a hajánál fogva rángassam el onnan, amikor megtörtént. Thor arcán fekete minták rajzolódtak ki, hörgő hangon levegőért küszködött, teste furcsa görcsbe rándult. A lány ijedten kapta hátra kezét, szemei piroslottak és csillogtak a Rá törni készülő sírástól.
- Sajnálom! Sajnálom! – ismételgette reszkető hangon.
Thor próbálta rendezni légzését, ami eltartott egy darabig, végül megszólalt.
- Semmi baj! Nem a Te hibád! – nyögte - Fúh! Ez szörnyű volt!
- Gondolom! – jegyezte meg savanyúan a lány.
- Mintha...Nem is tudom leírni, milyen volt!... Mintha elszívtad volna az összes jót és életet belőlem! És a mellkasom...mintha üres lenne...jeges és nyomasztó...- dadogta a testvérem.
- Én mindig ezt érzem!
A lány mondatára mindketten Rá kaptuk tekintetünk.
- Hogy bírod elviselni? – kérdezte halkan a bátyám.
- Egy idő után megszokja az ember... – vont vállat hanyagul, mintha egyáltalán nem érdekelné.

Atlantisz

Loki:

Atlantisz...Odin ezen szava vissza verődött a falakról.
- Szóval, ha jól értem: elmegyünk Atlantiszba, ahol előadjuk a boldog minta családot, hogy aztán szövetséget köss Müréné királynővel! Biztos sokat gondolkodtál ezen a brilliáns terven, Apám! - gúnyolódtam a Mindenek Atyjával.
- Vigyázz a szádra Loki! Inkább használd ki az időt, hogy kiélvezhesd a szabad perceidet, mert amint vissza térünk, mehetsz a celládba ismét! - oktatott ki az öreg.
- Ki gondolta volna? - ironizáltam.
- Most készülődj! Hamarosan indulunk! - bocsájtott el Odin, mire sietős léptekkel elhagytam a termet.
Atlantisz... De, hisz nem is létezik! Odin elmondásából annyit tudtam meg, hogy a rég kihalt nép, valójában nagyon is él, csupán kerülték a nyilvánosságot. Akkor miért most döntött úgy a Királynőjük, hogy felfedi a népe kilétét és a világát? Esetleg háborúra készülnek? Vagy más külső segítségre van szüksége az elfeledett népnek?
Anyám kérlelő hangjára nagyot sóhajtottam és megálltam. Gyors lépteivel hamar beért és szeretetteljesen nézett rám.
- Olyan jó végre megint szabadon látni! - mosolygott.
- Szabadság? Ebben mi is a szabadság Anyám? - tártam szét karjaim szarkasztikusan feltéve a kérdést.
Frigga csalódottan kifújta a levegőt és fejét ingatta.
- Kérlek Loki, ne haragudj Apádra! Mindannyian tudjuk mit vétettél a múltban és ezeknek ára van, melyet Neked kell lerónod!
Rezzenéstelen arcal hallgattam a szentbeszédet.
- Kérlek Fiam, viselkedj rendesen amíg Atlantiszban leszünk! Apádnak ez sokat jelentene!...És nekem is! - simította kezét arcomra, mire elfordítottam a fejem.
- Mennem kell! Hamarosan indulunk és a börtön kissé megviselte a külsőmet! - jegyeztem meg, aztán minden további nélkül a szobámba vonultam.

Atlantisz... Miután a küldött eljött értünk, a minta családért, rögtön útra keltünk, vagyis elteleportáltunk. Az egyik pillanatban még Asgardban voltunk, a következőben pedig ott álltunk Atlantiszban. Mindannyiunk lenyűgözve nézett körbe. A város egy hatalmas óceánon helyezkedett el. Kör alakban voltak a lakóházak, melyeket 8 híd kötött össze a középen kiemelkedő palotával. Az egészet egyfajta energia burok vette körül, amin a madarak minden gond nélkül átrepültek. Tele volt mágiával és hihetetlenül fejlett technológiával. Egy rövid sétát követően elértünk a palotáig. Az épületet fehér márványból emelték, ezernyi pompával díszítve. Ezt csak tetézte a trónteremben várakozó gyönyörű nő, aki sejtéseim szerint maga a királynő, Müréné lehetett. A kortalan nő mögött angyalok sorakoztak. Lényükből csak úgy áradt a fensőbbrendűség, a hatalom.
- Legyetek üdvözölve a birodalmamban! - állt fel mosolyra húzva ajkait.
- Én köszönöm a vendéglátást, Úrnő! - biccentett Odin.
- Ők itt Atlantisz angyalai! - intett finom kézmozdulattal maga mögé - A jövevény pedig a legkisebb gyermekem, Dante! - mutatott ezúttal mögénk.

Ha eddig nem állt el a szavunk, akkor most jött el a megfelelő alkalom. El kellett ismernem, a hercegnő nagyon értett a hatásos belépőhöz.
A fiatal lány kecses mozgással lépkedett felénk, oldalán egy hatalmas fekete párduccal, ami szelíden vonult mellette. A hercegnő szépsége már-már az Istennőkével vetekedett. Holló fekete haja bársonyként omlott le egész a fenekéig. Szemei szürke árnyalatban játszottak, kíváncsi csillogással. Arcánál álmodni sem lehetett gyönyörűbbet, vonásai finomak, nőiesek voltak. Ajkai teltek, bűnre csábítóak. Testét alig takarta a fekete, bőrből készült harci öltözék, mely láttatni engedte a mágikus mintákat, amik a csípőjén és oldalán húzódtak. Fejét enyhén takarta a fekete csukja, övében vívó tőrök hada sorakozott.
- Legyetek üdvözölve Atlantiszban, Asgard Istenei és Istennője! - nézett végig mindannyiunkon.
Pillantásában érdeklődés csillogott, valamint még valami... Valami, amit a saját szemeimben is láttam minden nap, ha tükörbe néztem. Fájdalom és kín!
- Dante hol van a testvéred? - kérdezte Müréné.
A lány nem válaszolt, ajka azonban megrándult, mintha vigyorgását próbálná palástolni. Ebben a pillanatban egy igencsak dühös férfi csörtetett be, csurom vizesen.
- Ez a lány egyszer a sírba visz! - nyögte a Királynő fáradtan - Ariel, mi történt veled?
- Óh, kérdezd csak a drága kis húgomat! Mi is történt Danny? - fordult a hercegnő felé felháborodva.
- Bele esett az óceánba! - vont vállat hanyagul a lány.
- Hogyan is? - feszegette tovább a témát Ariel.
- Leugrott! - válaszolta Dante egyszerűen.
- Leugrott? Leugrott? - kelt ki magából a herceg - Megtévesztettél! Egy káprázat azt mutatta, hogy bele veted magad a vízbe, én pedig leugrottam, hogy meg mentselek! Te meg nevettél a híd tetején! Nevettél? Röhögő görcsöt kapva integettél! - kiabálta.
A lány szorosan össze zárta ajkait, nehogy hangosan felnevessen, ám egy horkantás így is jelezte, mi a véleménye a történtekről.
- Mondtam, hogy leugrott! - vonta meg vállát ismét.
Vele ellentétben én nem tudtam megállni és vigyorogtam. Dante észre vette, mire szemei felcsillantak. Végre valaki, aki érti a viccet! - biztos voltam benne, ez jár a fejében.

Miután Müréné alaposan kioktatta leányát a helyes viselkedésről, mi az étkezőben vártunk. Odin és Frigga az atlantiszi tanács tagjaival beszélgetett, míg Thort szokás szerint a többi jelenlévő rajongta körbe. Én a terem végéből figyeltem Őket unott arccal. Szerencsére hamarosan meg érkezett az uralkodó család és Müréné vezényletével helyet foglaltunk. Szolgálók serege hozta be a rengeteg ételt. A fogások sora szinte vége láthatatlannak tűnt. Az egyik kagylónak látszóból szedni szerettem volna, ám egy kellemes hang még időben megállított.
- A helyedben nem tenném! - javasolta a hercegnő.
- Miért? Mi ez? - kérdeztem gyanakvóan.
- Hidd el, nem akarod megtudni!
Megfogadva a tanácsot ugyanazt szedtem, amit Ő és jó ízűen enni kezdtem. Az itteni ételek egyszerűen elképesztően finomak voltak. Dante viszont egy falatot sem evett csak nézte az anyját, amint a családommal társalog és ingatta a fejét.
- Pff... Tele van a nem létező tököm ezzel az egésszel! Az öreg lány most komolyan úgy tesz, mintha unikornis fingban úszkálnánk a boldogságtól! - morgolódott, majd hirtelen rám kapta pillantását- Ne érts félre! Nem veletek van bajom, csak ez az egész egyszerűen...
- Nevetséges és szánalmas! - fejeztem be helyette, mire megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Az! Ez az összejövetel nem szól másról, csak a képmutatásról! Müréné úgy tesz, mintha Atlantiszban nem lennének gondok!
- Engedelmetekkel, bemutatnám a teremben tartózkodókat! - emelte fel hangját a Királynő.
- Na, akkor egy darabig nem mentek haza! - súgta oda a hercegnő.
Müréné először velünk kezdte, aztán az angyalokkal, majd a gyermekeivel.
- Most jön a jó rész! - ütötte meg a karomat a lány kesztyűbe bújtatott kezeivel.
- Az első szülött fiam, Ariel! A herceg elképesztően jó harcos...
- Mármint mihez képest? - szólalt fel mellőlem egy gúnyos hang, mire Müréné egy megrovó pillantással jutalmazta meg lányát.
- Ariel ért a gyógyításhoz, valamint úgy vág az esze, mint a legélesebb tőr! Bátorságának hála, több száz sikeres csatát tudhatunk magunk mögött.
- Amiken én ugyebár ott sem voltam! - gúnyolódott ismét a lány, ezúttal halkan.
Felettébb mulatatott a stílusa és a frappáns megjegyzései. Kezdtem megkedvelni!
- Fogadott gyermekem, Seraph, akit úgy szeretek, akár a saját vérem! Seraph herceg egy démon, akit ki tagadott a fajtája és itt lelt menedéket. Atlantisz seregét erősíti és segít a világot irányítani... És végül, de nem utolsó sorban, Dante!
- Hurrá! - mondta unottan az említett, majd felpattant - Anyám, pihenj csak, még a végén ki szárad a szád! Majd én magam beszélek! Khm
... Szóval én lennék Dante! Előszőr is mélységesen köszönöm Odinnak és többi vendégünknek, hogy eljöttek a mi szuper boldog, szuper békés otthonukba, hogy anyám végre kiélhesse színésznői hajlamait! Ezért grátiszba egy vanília ízű nyalokát kaptok, amit a három szemű kapuőrtől átvehettek távozásotok alkalmával! Szóval, ott tartottunk, hogy Dante, aki ugyebár én lennék! Nos, mit is mondhatnék? Talán kezdhetném óvodai korszakom legtraumatikusabb élményével, mikor meg tudtam a szörnyű titkot, hogy bizony a Télapó nem létezik, de nem untatlak titeket most ezzel, talán legközelebb! Mesélnék inkább az érdemeimről! ... Jaj, hisz nekem nincsenek is érdemeim! - tette színpadiasan szívéhez a kezét.
Már komolyan küzdöttem a belőlem kitörni készülő nevetéssel, mikor az anyja rá kiáltott.
- Elég legyen! Kifelé!
- Pedig most kezdtem bele lendülni! - húzta ártatlan mosolyra ajkait.
- Menj! - ordította a Királynő.
A hercegnő rám kacsintott és kecses léptekkel elhagyta a helyiséget.
- Elnézésüket kérem a lányom viselkedéséért! - mondta fáradtan Müréné és helyet foglalt.
Kíváncsian tekintettem Odinra, ám hátra hőkölve tapasztaltam, hogy a Mindenek Atyja, Anyám és Thor is engem figyel. Fogalmam sem volt miért, hiszen most az egyszer kivételesen nem én botránkoztattam meg a társaságot...



Dante:

Valósággal dühöngtem. Úgy száguldottam ki az étkezőből, mint akit kergetnek. Kiérve az erkélyre ujjaimmal erősen szorítottam a korlátot, bár legszívesebben ordítottam volna. Gyűlöltem ezt a képmutatást, amiben részt kellett vennem! Hogy Anyám szinte oltárt emel a bátyámnak, miközben engem ezzel csak megszégyenít a vendégek előtt. Az itteniektől már megszoktam a becsmérlő pillantásokat, a gúnyneveket, amiket rám ragasztottak a hátam mögött. Szerettem volna, ha a jövevények nem a szörnyeteget látják bennem, hanem azt, ami valójában vagyok.
Futó lépések zaját hallottam a közelből. Tudtam, Seraph siet, hogy megnyugtasson. Nem kellett soká várnom, míg egy nagyot sóhajtva kezeit görcsösen merev vállaimra csúsztatta.
- Még mindig dühöngsz, ugye? - kérdezte halkan.
- Cchh... - ingattam a fejem.
- Tudod, hogy ezzel Téged szeretne védeni!
Ez volt az a pont, amikor teljesen kiakadtam!
- Védeni?! Azzal, hogy szinte Istent farag Arielből, míg rám magasról tesz! Hallottad mit mondott róla? Neki hála számtalan sikeres csatát tudhatunk magunk mögött!! Meg a nagy büdös sárkány szart!! Ki volt az, aki legyőzte a Warrhtokat?! Ki volt az, aki több száz katona életét megmentette azzal, hogy feláldozva magát a nyílzáporba vetődött és erő burkot hozott létre? Ki volt az, aki felszabadította Onixot?! Én! Én voltam az Seraph! Erre ez a büdös boszorkány úgy adja elő, mintha ott sem lettem volna és mindez Ariel érdeme lenne, aki ahhoz is hülye, hogy a cípőjét egyedül vegye fel!!! Ráadásul... - Seraph nem tűrte tovább. Tenyerét a számra tapasztotta, hogy elhallgattason.
- Befejezted? - kérdezte.
Megadóan bólintottam. A démon levette kezeit a számról, mire ismét bele lendültem. Seraph elkínzottan felnyögött.
- Szerinted mit mondott volna rólam?! Ő itt Dante, a legkisebb gyermekem és Dante csak úgy van aztán kész! - próbáltam utánozni anyám hangját, amin a fiú jót mulatott - Vagy gondolod elmondta volna az igazságot? Hogy egy gyilkos szörnyeteg vagyok és a saját népem csúf neveket aggat rám? - fejeztem be halkabban.
Seraph kezei közé fogva arcomat kényszerített, hogy fekete szemeibe nézzek.
- Nem vagy sem gyilkos, sem szörnyeteg! Minden vagy csak ezek nem! - mondta aztán ujjaival simogatva bőröm - Nem tehetsz róla, hogy ilyen erő lakozik benned! Nem Te választottad ezt! - tekintetével arcomat fürkészte, mintha minden egyes apró részemet magába akarná inni.
- Akkor is gyűlölöm! - feleltem - Az emberek félnek Tőlem! Úgy lesik minden mozdulatom, mintha arra számítanának, lemészárlom őket!...Mondjuk megtehetném, ha akarnám, de nem akarom! - rántottam meg a vállam.
- Nekem most vissza kell mennem! Így is soká maradtam! Rendben leszel? - sóhajtott Seraph.
- Menj csak! Addig kinyírom az őrséget és a konyhás nénit! - legyintettem hanyagul.
- Javíthatatlan vagy! - ingatta a fejét.
- Csupán reális! - vágtam vissza.
Fogadott bátyám vissza indult abba a szuper hangulatú és rózsaszín felhőcskés buliba, amit én kénytelen voltam kihagyni. Míg figyeltem távolodó alakját, nagyokat sóhajtottam. Aztán tekintetem megakadt a sarokban megbúvó együttérző kék szempáron, mely egy asgardi Istenhez tartozott...

Legendák

                                 2. Fejezet
                              Legendák

Dante:

Imádtam az atlantiszi reggeleket. Ahogyan a felkelő Nap első fénysugarai megcsillantak a víz tükrén és az épületeken, egyszerűen varázslatos volt. Habár végül is Atlantisz maga volt a mágia. Az itt élők tudták, hogy ezen a helyen sokszorosára nő képességeik ereje.
Mint mindig, ez alkalommal is korán keltem, így láthattam miként szállnak fel az angyalok a palota tornyaiból. Elbűvölve figyeltem, ahogyan kitárják hatalmas és gyönyörű szárnyaikat és a felhőkig repülnek. Annyira irigyeltem őket a szárnyaikért. Ahogyan Arielt és Seraphot is. Habár Seraph félig démon volt, félig angyal is, így még neki is voltak szárnyai. Csak nekem nem. Azért mert szörnyeteg vagy! súgta egy gúnyos hang az elmémben.
Nagyot sóhajtva fordultam vissza a szobámba, ahol Seraph beterítve testével az egész ágyat, békésen aludt. Előző este a lakoma végeztével átjött hozzám, hogy megnyugtasson. Személyemhez híven jól ki kiabáltam magam, majd elaludtam. Halkan felvettem aznapi ruháimat, felkötöttem a hajam és az istállókhoz indultam. Meglepődve torpantam meg a bejáratnál. A magas, fekete hajú asgardi állt ott és az állatokat figyelte, lenyűgözve.
- Gyönyörűek, nem igaz? - kérdeztem csendesen, megállva mellette.
- Azok! - helyeselt rám emelve tekintetét.
Már Ő is tudja, hogy egy szörnyeteg vagy!
- Tegnap mennyit hallottál? - váltottam témát hirtelen.
Loki hosszú percekig csendben maradt, mikor már azt hittem nem fog válaszolni, megszólalt.
- Miért tartod szörnyetegnek magad? - kérdezte aztán.
- Mert az vagyok! - feleltem nagyot sóhajtva.
- Akkor valamelyikünk szemével komoly problémák vannak, mert én nem látom benned a szörnyeteget! - mondta egyenesen a szemembe nézve.
Azok a csodás kék szemek bele láttak a lelkem melyéig. Számára nem voltam gyilkos, nem voltam rém. Milyen rég néztek így rám...
- A mi népünknek rengeteg legendája van! Úgy tartják, mikor az Istenek megteremtettek bennünket, a lelkünket két részre szakították, ami egy másik testben rejlik, míg rá nem találunk. Ha valaki, aki még nem lelt társra szomorú, akkor állítólag a Lelke hiányzik neki!
- Ezt most miért mesélted el nekem? – ráncolta a homlokát az Isten.
- Azt mondják nekem egyáltalán nincs lelkem és ezért vagyok egy szörnyeteg! – hajtottam le a fejemet szomorúan.
- Mindenkinek van lelke! Még neked is! – hallottam közelről kellemes hangját – Miért gondolják, hogy szörnyeteg vagy? – faggatott.
- Az angyaloknak különleges képességeik vannak! Minden angyalnak megvan a saját ereje, amit az emberek segítésére használ! Ariel apja Auretiel, a gyógyítás angyala, ezért képes a bátyám gyógyításra!... Az én apám Asrael, a Halál angyala. Az én erőm...nos, képtelen vagyok hozzá érni bárkihez anélkül, hogy megölném! Olyan ez, mintha kiszívnám belőle az életet...a jót! Engem sem tudnak megérinteni, mert ugyanez történik! – vallottam be.
Loki kék szemei a kezeimet elrejtő fekete bőrkesztyűre vándoroltak.
- Ezért hordod mindig... – jegyezte meg nagyon halkan, bár így is elért hangja hozzám.
- Jobb a biztonság! – vontam vállat hanyagul.
Hosszú ideig csendben álldogáltunk egymás mellett, végül Ő törte meg a némaságot.
- Vedd le! – kért enyhén utasítva.
- Inkább nem! – ráztam a fejem.
Loki erre kezei közé fogva csuklóimat levette a kesztyűket. El akartam rántani onnan a kezem, de nem engedte. Szorosan tartotta fogságában. Aztán ujjaival hozzá ért az enyéimhez. Bőre hideg volt, érintése nyomán mégis forróság kúszott végig rajtam. Mosolyogva figyeltem az arcát, a fájdalom legapróbb jelei után kutatva, de nem láttam semmit. Szinte megbabonázva nézte miként érintkezik a bőrünk. Hogy lehet ez? Miért nem esik össze holtan? Lehet Ő az? Kérdések tömkelege kavargott az agyamban, ám a választ egyikre sem tudtam. Átadva magam a rég elfeledett érzésnek, felbátorodva húztam végig ujjaim a kézfején, majd a csuklóján.
- Milyen puha... – suttogtam kábán.
Kezeim feljebb vezetve az arcát vettem célba. Óvatosan és félve tapogattam a vonalait. Minden egyes porcikáját érezni akartam! Érthető, évek sokasága telt el azóta, hogy bárkit is érinthettem volna! Egész tenyerem arcán pihentettem, mikor kezeivel lefejtette azt onnan.
- Sajnálom! Én csak... – szabadkoztam zavartan – Rád miért nincs hatással?
- Isten vagyok, Hercegnő! – jegyezte meg.
- Lehet igazad van! – sóhajtottam enyhe csalódottsággal.
Miért vágytam rá annyira, hogy Ő legyen az? Megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle az ostoba gondolatokat és kérdéseket.
- Jó reggelt! Micsoda meglepetés! – hallottam Müréné könnyed hangját magunk mögül.
- Királynő! – hajtott fejet Loki.
Anyám kíváncsian tekintett hol rám, hol az asgardira, majd szemei lejjebb siklottak.
- Azonnal vedd vissza azokat! – sziszegte gyilkos pillantással.
Dühösen vettem fel a kesztyűimet és sietősen az istálló belsejébe mentem. Anahera érkezésemre izgatottan járkált a ketrecben és már hallani lehetett a dorombolását.
- Helló Angyalom! – mosolyogtam a hatalmas fekete párducra.
Az állat szinte letámadott, fejét a nyakamba fúrva dörgölőzött. Jól esett, hogy ennyire örült nekem.
- Éhes vagy Gyönyörűm? Elmenjünk vadászni? – kérdeztem füle tövét vakargatva.




Egy fa tövében állva figyeltem Anahera miként rohanja le a magányosan legelésző őzet. Egyszerűen csodálatos volt az egész párduc. Minden egyes mozzanata tele volt energiával és erővel. Müréné szerint elég lett volna, ha döglött állatokkal etetjük, én mégis ragaszkodtam a rendszeres vadászathoz. Anahera egy vadállat! Ha ezt az apró kis szabadságot is elvenném tőle, belepusztulna! Ő így volt tökéletes! Így volt varázslatos!
Míg Ő evett, körbe siklott tekintetem az atlantiszi erdőn. A fák lombkoronája olyan terebélyesen omlott fölénk, hogy eltakarta a napot. Egy-két helyen mégis átszöktek a sugarak, amitől mesebelinek látszott az egész. A sötét ellenére álomszerű virágok nőttek, némelyik szirmai kéken világított. Ez volt az a hely, ahol megelevenedtek a legendáknak hitt Földi teremtmények. Sárkányok, manók, pegazusok, hipogriffek és még megannyi lény. Atlantisz volt a legendák hazája, közülük egyel az enyémmel...


Loki:

A nap már rég nyugovóra tért. Kihasználva röpke szabadságom, a palota alján ülve figyeltem miként tükröződik az óceán vizében a hold. A többiek azt hiszem már rég aludtak. Én viszont képtelen voltam rá. Az istállónál történtek játszódtak le újra s újra elmémben. Persze, számomra nem szokatlan a mások érintése, az ifjú hercegnőé azonban mégis sokkolt. Érintése nyomán különös melegség áradt kúszott fel a karomban, egész a mellkasomig, hogy aztán forró lávaként keringjen a bensőmben, elűzve minden fájdalmat a lelkemből.  Mintha boldogság terjengett volna bennem. Őrjítő, mámorító boldogság!
- Mondták már neked, hogy egy cseppet antiszociális vagy?
Dante hangjára nagyot ugrottam, amin a lány jót derült. Kérdezés nélkül telepedett le mellém, ujjaival a fűbe túrva. Ez alkalommal nem viselte a kesztyűit. Érintsd meg! – súgta egy távoli hang az agyam mélyéről.
- Ezekben a vizekben szirének élnek! – mondta rám nézve.
- Szirének? – ismételtem össze vonva szemöldököm.
A hercegnő bólintott. Figyelmem megint a szabadon lévő kézfejére siklott. Hívogatott, megbabonázott. Tétova mozdulattal csúsztattam közelebb kezemet az övéhez, hogy aztán tenyerét felfelé tartva ujjaim hegyével apró mintákat rajzolhassak. A melegség újra feltűnt, szétáradva a mellkasomban, amitől mosolyognom kellett. A bőre selymes és lágy volt.
- Érzel valamit?... Bármit? – kérdezte szemeivel arcomat fürkészve.
- Nem! – hazudtam.
Dante kissé csalódottan fordult el, vissza a víz felé, de kézfeje továbbra is az enyémben volt.
- Állítólag régen élt egy angyal, ki elbukott, ezért száműzték a Mennyből. Atlantiszba jött, mert ugye itt minden kitaszított otthonra lel. Azt mesélik, nagyon kegyetlen és gonosz lett, ezért is bukott el. Az itteniek féltek tőle, megbélyegezték. Egy nap azonban találkozott egy lánnyal, aki nem félt tőle. Beszélgetni kezdtek, barátok lettek, aztán egymásba szerettek. A lánynak az angyal jelentette az életet, mindennél jobban szerette! A lány anyja tudomást szerzett róluk és megtiltotta, hogy találkozzanak. De a lány szembe szállva anyja parancsára a Földre szökött az angyallal. Nagyon boldog volt! Szinte ragyogott! Ám az angyal elárulta! A halhatatlanságért és hatalomért átadta a lányt a démonoknak, akikkel a családja hadban állt. A lányt megkínozták és a világ összes fájdalmát rá szabadították, de túlélte. Kitartott a végsőkig az Ő angyaláért. Az anyja sereget küldött, hogy kiszabadítsa a lányt és elítélhesse bűneiért az angyalt. Habár elárulta, a lány mégsem tudott haragudni az angyalra. Meg akarta szöktetni a börtönből, hogy megmentse a reá váró haláltól. Az anyja rájött a tervére és megakadályozta ezt. Az angyalt szirénné változtatta és ebbe az óceánba száműzte. – mesélte a hercegnő.
- Mi lett aztán a lánnyal? – kérdeztem.
- Állítólag bele halt a szomorúságba! – felelte Dante nagyot sóhajtva.
- Az angyal ostoba volt! – jegyeztem meg, mire a fiatal trónörökös rám kapta tekintetét.
- A lány volt ostoba! – jelentette ki ridegen.
Ezután egyikünk sem szólalt meg. Mindketten a gondolatainkba merültünk. Bármit megadtam volna azért, hogy tudjam, mi jár a fejében. Ő törte meg a hosszúra nyúlt csendet.
- Megérinthetem az arcod? – kérdezte csillogó szemekkel.
Beleegyezően bólintottam. Dante feltérdelt, fenekét sarkain nyugtatva. Lassan nyújtotta felém a kezét, hogy aztán olyan lágyan érhessen bőrömhöz, mint egy tollpihe. Érintésére jól esően lehunytam a szemem. Csak a kezére koncentráltam és a forróságra, ami belőle áradt. Gyengéden simogatott, én pedig egyre boldogabb lettem tőle. A hő egyre csak terjedt a bensőmben, feltöltve energiával. Volt benne valami megmagyarázhatatlan, valami leírhatatlan, amiért egyre többre s többre vágytam. Egyszerre taszított a pokolba és repített a Mennybe. Ez a lány a puszta érintésével döntötte rommá a lelkem köré épített falat.
- Biztos, nem fáj? – aggódó hangjára kinyitottam szememet.
Teljesen elvarázsolva figyelte arcom minden egyes rezdülését, mintha magába akarná inni látványomat. Össze vontam szemöldököm, mire ujjaival kisimította a barázdákat. Ajkaiba harapva billentette oldalra a fejét, a mozdulattal előre hullottak ében fekete tincsei. Gyönyörű volt! Mintha egy angyal tért volna le a Mennyből, hogy szépségével bűnre csábíthassa a halandókat.  Tombolt a lelkem azért az apró érintésért. Előre nyúlva tűrtem füle mögé a hajtincset, majd tenyeremet az arcára csúsztattam. A lány bele simult érintésembe, ajkai közül halk sóhaj tört elő.
- Ennyire jól esik? – érdeklődtem.
- Tudom, hülyeség! – vonta meg vállát.
- Rajtam kívül senki más nem tud hozzád érni, anélkül, hogy meghalna? – ráncoltam a homlokom.
- Nem!
- És Seraph? Láttam, ahogy tegnap hozzád ért!
- Az más! Csupán néhány pillanatra képes rá!
- Nem hiányzik?... Az ölelés...a gyengédség...a csók...
- Mindennél jobban, de nem tehetek semmit sem! Már beletörődtem! – ejtette ki gúnyosan az utolsó mondatot.
Csókold meg! – a hangra úgy kaptam el kezemet arcáról, mintha megégetett volna. Dante csalódottan húzta vissza ujjait és állt fel.
- Jó éjszakát! – mosolygott és a palotába indult.
- Hercegnő! – kiáltottam utána, mire megtorpant – Miért volt a lány ostoba?
Egy másodpercig csak állt ott, méterekre tőlem, majd hátra fordult.
- Mert szeretett!