Atlantisz

Loki:

Atlantisz...Odin ezen szava vissza verődött a falakról.
- Szóval, ha jól értem: elmegyünk Atlantiszba, ahol előadjuk a boldog minta családot, hogy aztán szövetséget köss Müréné királynővel! Biztos sokat gondolkodtál ezen a brilliáns terven, Apám! - gúnyolódtam a Mindenek Atyjával.
- Vigyázz a szádra Loki! Inkább használd ki az időt, hogy kiélvezhesd a szabad perceidet, mert amint vissza térünk, mehetsz a celládba ismét! - oktatott ki az öreg.
- Ki gondolta volna? - ironizáltam.
- Most készülődj! Hamarosan indulunk! - bocsájtott el Odin, mire sietős léptekkel elhagytam a termet.
Atlantisz... De, hisz nem is létezik! Odin elmondásából annyit tudtam meg, hogy a rég kihalt nép, valójában nagyon is él, csupán kerülték a nyilvánosságot. Akkor miért most döntött úgy a Királynőjük, hogy felfedi a népe kilétét és a világát? Esetleg háborúra készülnek? Vagy más külső segítségre van szüksége az elfeledett népnek?
Anyám kérlelő hangjára nagyot sóhajtottam és megálltam. Gyors lépteivel hamar beért és szeretetteljesen nézett rám.
- Olyan jó végre megint szabadon látni! - mosolygott.
- Szabadság? Ebben mi is a szabadság Anyám? - tártam szét karjaim szarkasztikusan feltéve a kérdést.
Frigga csalódottan kifújta a levegőt és fejét ingatta.
- Kérlek Loki, ne haragudj Apádra! Mindannyian tudjuk mit vétettél a múltban és ezeknek ára van, melyet Neked kell lerónod!
Rezzenéstelen arcal hallgattam a szentbeszédet.
- Kérlek Fiam, viselkedj rendesen amíg Atlantiszban leszünk! Apádnak ez sokat jelentene!...És nekem is! - simította kezét arcomra, mire elfordítottam a fejem.
- Mennem kell! Hamarosan indulunk és a börtön kissé megviselte a külsőmet! - jegyeztem meg, aztán minden további nélkül a szobámba vonultam.

Atlantisz... Miután a küldött eljött értünk, a minta családért, rögtön útra keltünk, vagyis elteleportáltunk. Az egyik pillanatban még Asgardban voltunk, a következőben pedig ott álltunk Atlantiszban. Mindannyiunk lenyűgözve nézett körbe. A város egy hatalmas óceánon helyezkedett el. Kör alakban voltak a lakóházak, melyeket 8 híd kötött össze a középen kiemelkedő palotával. Az egészet egyfajta energia burok vette körül, amin a madarak minden gond nélkül átrepültek. Tele volt mágiával és hihetetlenül fejlett technológiával. Egy rövid sétát követően elértünk a palotáig. Az épületet fehér márványból emelték, ezernyi pompával díszítve. Ezt csak tetézte a trónteremben várakozó gyönyörű nő, aki sejtéseim szerint maga a királynő, Müréné lehetett. A kortalan nő mögött angyalok sorakoztak. Lényükből csak úgy áradt a fensőbbrendűség, a hatalom.
- Legyetek üdvözölve a birodalmamban! - állt fel mosolyra húzva ajkait.
- Én köszönöm a vendéglátást, Úrnő! - biccentett Odin.
- Ők itt Atlantisz angyalai! - intett finom kézmozdulattal maga mögé - A jövevény pedig a legkisebb gyermekem, Dante! - mutatott ezúttal mögénk.

Ha eddig nem állt el a szavunk, akkor most jött el a megfelelő alkalom. El kellett ismernem, a hercegnő nagyon értett a hatásos belépőhöz.
A fiatal lány kecses mozgással lépkedett felénk, oldalán egy hatalmas fekete párduccal, ami szelíden vonult mellette. A hercegnő szépsége már-már az Istennőkével vetekedett. Holló fekete haja bársonyként omlott le egész a fenekéig. Szemei szürke árnyalatban játszottak, kíváncsi csillogással. Arcánál álmodni sem lehetett gyönyörűbbet, vonásai finomak, nőiesek voltak. Ajkai teltek, bűnre csábítóak. Testét alig takarta a fekete, bőrből készült harci öltözék, mely láttatni engedte a mágikus mintákat, amik a csípőjén és oldalán húzódtak. Fejét enyhén takarta a fekete csukja, övében vívó tőrök hada sorakozott.
- Legyetek üdvözölve Atlantiszban, Asgard Istenei és Istennője! - nézett végig mindannyiunkon.
Pillantásában érdeklődés csillogott, valamint még valami... Valami, amit a saját szemeimben is láttam minden nap, ha tükörbe néztem. Fájdalom és kín!
- Dante hol van a testvéred? - kérdezte Müréné.
A lány nem válaszolt, ajka azonban megrándult, mintha vigyorgását próbálná palástolni. Ebben a pillanatban egy igencsak dühös férfi csörtetett be, csurom vizesen.
- Ez a lány egyszer a sírba visz! - nyögte a Királynő fáradtan - Ariel, mi történt veled?
- Óh, kérdezd csak a drága kis húgomat! Mi is történt Danny? - fordult a hercegnő felé felháborodva.
- Bele esett az óceánba! - vont vállat hanyagul a lány.
- Hogyan is? - feszegette tovább a témát Ariel.
- Leugrott! - válaszolta Dante egyszerűen.
- Leugrott? Leugrott? - kelt ki magából a herceg - Megtévesztettél! Egy káprázat azt mutatta, hogy bele veted magad a vízbe, én pedig leugrottam, hogy meg mentselek! Te meg nevettél a híd tetején! Nevettél? Röhögő görcsöt kapva integettél! - kiabálta.
A lány szorosan össze zárta ajkait, nehogy hangosan felnevessen, ám egy horkantás így is jelezte, mi a véleménye a történtekről.
- Mondtam, hogy leugrott! - vonta meg vállát ismét.
Vele ellentétben én nem tudtam megállni és vigyorogtam. Dante észre vette, mire szemei felcsillantak. Végre valaki, aki érti a viccet! - biztos voltam benne, ez jár a fejében.

Miután Müréné alaposan kioktatta leányát a helyes viselkedésről, mi az étkezőben vártunk. Odin és Frigga az atlantiszi tanács tagjaival beszélgetett, míg Thort szokás szerint a többi jelenlévő rajongta körbe. Én a terem végéből figyeltem Őket unott arccal. Szerencsére hamarosan meg érkezett az uralkodó család és Müréné vezényletével helyet foglaltunk. Szolgálók serege hozta be a rengeteg ételt. A fogások sora szinte vége láthatatlannak tűnt. Az egyik kagylónak látszóból szedni szerettem volna, ám egy kellemes hang még időben megállított.
- A helyedben nem tenném! - javasolta a hercegnő.
- Miért? Mi ez? - kérdeztem gyanakvóan.
- Hidd el, nem akarod megtudni!
Megfogadva a tanácsot ugyanazt szedtem, amit Ő és jó ízűen enni kezdtem. Az itteni ételek egyszerűen elképesztően finomak voltak. Dante viszont egy falatot sem evett csak nézte az anyját, amint a családommal társalog és ingatta a fejét.
- Pff... Tele van a nem létező tököm ezzel az egésszel! Az öreg lány most komolyan úgy tesz, mintha unikornis fingban úszkálnánk a boldogságtól! - morgolódott, majd hirtelen rám kapta pillantását- Ne érts félre! Nem veletek van bajom, csak ez az egész egyszerűen...
- Nevetséges és szánalmas! - fejeztem be helyette, mire megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Az! Ez az összejövetel nem szól másról, csak a képmutatásról! Müréné úgy tesz, mintha Atlantiszban nem lennének gondok!
- Engedelmetekkel, bemutatnám a teremben tartózkodókat! - emelte fel hangját a Királynő.
- Na, akkor egy darabig nem mentek haza! - súgta oda a hercegnő.
Müréné először velünk kezdte, aztán az angyalokkal, majd a gyermekeivel.
- Most jön a jó rész! - ütötte meg a karomat a lány kesztyűbe bújtatott kezeivel.
- Az első szülött fiam, Ariel! A herceg elképesztően jó harcos...
- Mármint mihez képest? - szólalt fel mellőlem egy gúnyos hang, mire Müréné egy megrovó pillantással jutalmazta meg lányát.
- Ariel ért a gyógyításhoz, valamint úgy vág az esze, mint a legélesebb tőr! Bátorságának hála, több száz sikeres csatát tudhatunk magunk mögött.
- Amiken én ugyebár ott sem voltam! - gúnyolódott ismét a lány, ezúttal halkan.
Felettébb mulatatott a stílusa és a frappáns megjegyzései. Kezdtem megkedvelni!
- Fogadott gyermekem, Seraph, akit úgy szeretek, akár a saját vérem! Seraph herceg egy démon, akit ki tagadott a fajtája és itt lelt menedéket. Atlantisz seregét erősíti és segít a világot irányítani... És végül, de nem utolsó sorban, Dante!
- Hurrá! - mondta unottan az említett, majd felpattant - Anyám, pihenj csak, még a végén ki szárad a szád! Majd én magam beszélek! Khm
... Szóval én lennék Dante! Előszőr is mélységesen köszönöm Odinnak és többi vendégünknek, hogy eljöttek a mi szuper boldog, szuper békés otthonukba, hogy anyám végre kiélhesse színésznői hajlamait! Ezért grátiszba egy vanília ízű nyalokát kaptok, amit a három szemű kapuőrtől átvehettek távozásotok alkalmával! Szóval, ott tartottunk, hogy Dante, aki ugyebár én lennék! Nos, mit is mondhatnék? Talán kezdhetném óvodai korszakom legtraumatikusabb élményével, mikor meg tudtam a szörnyű titkot, hogy bizony a Télapó nem létezik, de nem untatlak titeket most ezzel, talán legközelebb! Mesélnék inkább az érdemeimről! ... Jaj, hisz nekem nincsenek is érdemeim! - tette színpadiasan szívéhez a kezét.
Már komolyan küzdöttem a belőlem kitörni készülő nevetéssel, mikor az anyja rá kiáltott.
- Elég legyen! Kifelé!
- Pedig most kezdtem bele lendülni! - húzta ártatlan mosolyra ajkait.
- Menj! - ordította a Királynő.
A hercegnő rám kacsintott és kecses léptekkel elhagyta a helyiséget.
- Elnézésüket kérem a lányom viselkedéséért! - mondta fáradtan Müréné és helyet foglalt.
Kíváncsian tekintettem Odinra, ám hátra hőkölve tapasztaltam, hogy a Mindenek Atyja, Anyám és Thor is engem figyel. Fogalmam sem volt miért, hiszen most az egyszer kivételesen nem én botránkoztattam meg a társaságot...



Dante:

Valósággal dühöngtem. Úgy száguldottam ki az étkezőből, mint akit kergetnek. Kiérve az erkélyre ujjaimmal erősen szorítottam a korlátot, bár legszívesebben ordítottam volna. Gyűlöltem ezt a képmutatást, amiben részt kellett vennem! Hogy Anyám szinte oltárt emel a bátyámnak, miközben engem ezzel csak megszégyenít a vendégek előtt. Az itteniektől már megszoktam a becsmérlő pillantásokat, a gúnyneveket, amiket rám ragasztottak a hátam mögött. Szerettem volna, ha a jövevények nem a szörnyeteget látják bennem, hanem azt, ami valójában vagyok.
Futó lépések zaját hallottam a közelből. Tudtam, Seraph siet, hogy megnyugtasson. Nem kellett soká várnom, míg egy nagyot sóhajtva kezeit görcsösen merev vállaimra csúsztatta.
- Még mindig dühöngsz, ugye? - kérdezte halkan.
- Cchh... - ingattam a fejem.
- Tudod, hogy ezzel Téged szeretne védeni!
Ez volt az a pont, amikor teljesen kiakadtam!
- Védeni?! Azzal, hogy szinte Istent farag Arielből, míg rám magasról tesz! Hallottad mit mondott róla? Neki hála számtalan sikeres csatát tudhatunk magunk mögött!! Meg a nagy büdös sárkány szart!! Ki volt az, aki legyőzte a Warrhtokat?! Ki volt az, aki több száz katona életét megmentette azzal, hogy feláldozva magát a nyílzáporba vetődött és erő burkot hozott létre? Ki volt az, aki felszabadította Onixot?! Én! Én voltam az Seraph! Erre ez a büdös boszorkány úgy adja elő, mintha ott sem lettem volna és mindez Ariel érdeme lenne, aki ahhoz is hülye, hogy a cípőjét egyedül vegye fel!!! Ráadásul... - Seraph nem tűrte tovább. Tenyerét a számra tapasztotta, hogy elhallgattason.
- Befejezted? - kérdezte.
Megadóan bólintottam. A démon levette kezeit a számról, mire ismét bele lendültem. Seraph elkínzottan felnyögött.
- Szerinted mit mondott volna rólam?! Ő itt Dante, a legkisebb gyermekem és Dante csak úgy van aztán kész! - próbáltam utánozni anyám hangját, amin a fiú jót mulatott - Vagy gondolod elmondta volna az igazságot? Hogy egy gyilkos szörnyeteg vagyok és a saját népem csúf neveket aggat rám? - fejeztem be halkabban.
Seraph kezei közé fogva arcomat kényszerített, hogy fekete szemeibe nézzek.
- Nem vagy sem gyilkos, sem szörnyeteg! Minden vagy csak ezek nem! - mondta aztán ujjaival simogatva bőröm - Nem tehetsz róla, hogy ilyen erő lakozik benned! Nem Te választottad ezt! - tekintetével arcomat fürkészte, mintha minden egyes apró részemet magába akarná inni.
- Akkor is gyűlölöm! - feleltem - Az emberek félnek Tőlem! Úgy lesik minden mozdulatom, mintha arra számítanának, lemészárlom őket!...Mondjuk megtehetném, ha akarnám, de nem akarom! - rántottam meg a vállam.
- Nekem most vissza kell mennem! Így is soká maradtam! Rendben leszel? - sóhajtott Seraph.
- Menj csak! Addig kinyírom az őrséget és a konyhás nénit! - legyintettem hanyagul.
- Javíthatatlan vagy! - ingatta a fejét.
- Csupán reális! - vágtam vissza.
Fogadott bátyám vissza indult abba a szuper hangulatú és rózsaszín felhőcskés buliba, amit én kénytelen voltam kihagyni. Míg figyeltem távolodó alakját, nagyokat sóhajtottam. Aztán tekintetem megakadt a sarokban megbúvó együttérző kék szempáron, mely egy asgardi Istenhez tartozott...