Apró érintések
Loki:
Mindannyiunknak más jelenti az öröm forrását. Van akit az tesz boldoggá, ha törődhet másokkal, van akit a hatalom örvendtet és van akinek egy apró érintés is maga a csoda.
Kialvatlanul keltem, alig tudtam aludni az éjszaka folyamán. Ha lehunytam a szemem az Ő arcát láttam. Csillogó szemeit, ahogyan az ajkába harap, vagy ahogyan ujjaival a bőrömön siklik végig, lágyan, óvatosan. Mint, egy átok úgy szállt meg és kísértett minden egyes pillanatban. Ingerülten mentem az étkezőbe és erőltettem magamba pár falatot. Hiába ült velem szemben és bámult kitartóan, nem néztem Rá. Gyűlöltem érte, hogy ezt váltotta ki belőlem és gyűlöltem magamat, amiért ezt megtorlatlanul engedtem Neki. A reggeli végeztével szinte menekültem a közeléből. Nem akartam látni az arcát, hallani a hangját, érezni az illatát. Féltem, olyat tennék, amit nem lenne szabad. Valósággal vágytam a börtönbe, ahol csak magam lehetek, Nélküle.
- Loki! – hangja mennydörgésként hatott a néma folyosón.
- Hercegnő! – biccentettem kimérten.
- Mi a franc bajod van? – vont kérdőre dühös arccal.
- Semmi! – hazudtam félre pillantva.
- Akkor nézz a szemembe és úgy mond! – mondta tenyerét az arcomra simítva, kényszerítve, hogy Rá nézzek.
Elkapva karját rántottam be a mellettünk lévő ajtón, ahol a falhoz szegeztem. Tekintete egyszerre volt riadt és kíváncsi. Várta a következő lépést.
- Miért nem tudsz engem békén hagyni? – sziszegtem.
- Mert Te vagy az egyetlen, aki nem fél Tőlem! – felelte halkan.
Nagyot nyelve engedtem el eddig ujjaim között szorongatott torkát. Hátat fordítva Neki bámultam a földet. Fortyogtam a dühtől. Egyszerre szántam és gyűlöltem. Ökölbe csuktam reszkető ujjaimat, ajkaimat össze préseltem.
- Sajnálom, ha úgy érzed, menekülnöd kell előlem! – mondta csendesen.
Hallottam, ahogyan közelebb lép hozzám, aztán kezét az öklömre simította. Tekintetem oda kapva figyeltem, miként hagy alább a görcsösségem és fonom ujjainkat egybe. Keze annyira kicsinek tűnt az enyémen. Ismét éreztem, hogy a forróság kúszik fel a karomban, elérve a mellkasomig, feltöltve energiával és boldogsággal. Egy apró érintés volt csupán, ám ez az apró érintés mindkettőnket az egekig repített.
- Gyere! Mutatok valamit! – húzta meg kissé karom.
Szó nélkül követtem. Kezem az Övében pihent, míg nagy léptekkel haladtunk egyre mélyebbre a palotában. Egymás után róttuk a lépcsőket, egészen egy hatalmas fa ajtóig, melyet atlantiszi minták díszítettek. Dante belökte az ajtót, így láthattam a nagy teret, ami egy fürdő helyiség lehetett. Középen egy méretes medence volt, ebbe folyt a falakba vájt kutak tucatjaiból a víz. Arany és ezüst színű csempék borítottak mindent.
- Mi ez a hely? – kérdeztem a lánytól.
- Az angyalok fürdőhelye! Igazából nem szabadna itt lennünk, de Ők most úgysem használják! – rántotta meg vállát.
- Szóval akkor most Mi szabályt szegünk? – szűkítettem össze szemeimet.
- Fogalmazzunk úgy, hogy csupán figyelmen kívül hagyjuk! - kacsintott, amin nevettem.
Dante elengedve kezem elindult a medence felé, miközben ruhája pántjait letolta vállain. Zavartan fordítottam hátat neki. Pillanatokkal később kisebb csobogás jelezte, hogy már vízben van.
- Te nem próbálod ki? – tudakolta nevetve.
- De csak...
- Attól félsz, meglátom a cicidet? – gúnyolódott.
Rá néztem és megláttam, ahogyan kihívóan felvonja a szemöldökét. Győzedelmes vigyorral vetkőztem teljesen meztelenre, mire Ő tenyerével eltakarta szemeit. Lomha mozdulatokkal másztam be a kellemesen meleg vízbe és röhögtem a pironkodó lányon.
- Nem láttál még pucér férfit? – hecceltem felé fröcskölve a vizet.
- Jaj, fogd már be! – vágott vissza, rácsapva karomra.
- Miért csak én tudok hozzád érni?
- Nem tudom! – vont vállat félre nézve.
- Hazudsz! – jegyeztem meg.
- Szokásom! – bólintott.
- Én vagyok az első? Vagy volt még valaki? – érdeklődtem zakatoló szívvel.
Annyira szerettem volna, ha én vagyok az egyetlen, aki hozzá érhet! Végre lett volna valami, ami miatt különlegesnek érezhettem volna magam... Egy örökké valóságnak tűnt, mire válaszolt, ujjaival a víz felszínén játszva.
- Igen.
Egy világ tört össze bennem. Csalódottan fújtam ki az eddig bent tartott levegőt.
- Mi lett Vele?
- Meghalt! – sóhajtotta.
- Hogyan? – néztem az arcára.
- Megöltem! – mondta tekintetét az enyémbe fúrva – Te miért kerültél börtönbe?
Tudtam, mire megy ki ez az egész! Én olyanról kérdeztem, ami fájó pont számára, ezért vissza akart vágni, hogy én is kellemetlenül érezzem magam.
- Hosszú a lista! Meg akartam ölni a bátyámat, meg akartam szerezni apám trónját, elárultam a családom és uralmam alá akartam vonni az emberiséget!
- Ejha! Te aztán nem szarozol! – füttyentett elismerően.
- Téged ez nem rémít meg? – ráncoltam a homlokom – Nem vetsz meg emiatt?
- Mindannyian hibázunk Loki! Ám a hibáink miatt válunk azzá, akik vagyunk! Ha nem lennének a vétkeink, nem lennénk Mi magunk! – felelte.
A lány ujjait felvezette az alkaromon, egészen fel a vállamig. Érintésére lehunytam szemeim és fejem a medence peremére hajtottam. Tenyere tovább kúszott és hamarosan már ajkaim ívét rajzolta végig ujjainak hegyével. A forróság ismerősen áradt szét bennem, ám ezúttal vággyal keveredett. Meg akartam érinteni! Érezni a bőrét, végig szántani nyelvemmel a nyaka kecses ívén. Bármit, csak érezhessem és tudjam, épp annyira vágyik rám, mint ahogyan én Ő rá! Kezem elvéve a hideg csempéről a víz alá tettem. Lassan tapogattam ki a csípőjét és combjának íveit. Jólesően sóhajtott fel, ajkába harapva. Szemei szinte ragyogtak. Fejemmel előrébb mozdultam, orrunk hegye össze ért. Forró lehelete perzselte a bőrömet. Nyelvemmel megnedvesítve számat hajoltam közelebb, mígnem találkozott az ajkunk. Felmordultam az érintéstől és derekánál fogva még közelebb húztam magamhoz. Valósággal faltam a lány száját. Édes volt és rettenetesen finom. Felháborodva morogtam amikor megszakította a csókot és utána kapva illesztettem újra számat az Övére. Tarkójára csúsztatva tenyerem erősen tartottam, míg másik kezemmel a fenekébe markoltam. Mellei a felsőtestemnek nyomódtak, ami csak egyre szította a rajtam eluralkodó vágyat.
- Mennünk kellene! – lihegte ajkaimba.
El nem szakadva ajkaitól bólintottam, nyelvemmel az Övét érintve. Majd' felrobbantam úgy kívántam! Valahonnan a távolból léptek zaja törte meg a kellemes csendet, mire felkapva fejünket néztünk egyszerre az ajtó irányába. Dante egy gyors mozdulattal nyúlt a ruha kupacok felé és elteleportált Velem onnan.
Fel s alá járkáltam a szobámban. Valósággal tombolt bennem a vágy. Kimondhatatlanul akartam Őt! Érinteni a testét, csókolni az ajkait, uralmam alá vonni az egész lényét! Már vagy huszadjára sóhajtottam nagyot és az ajtó felé léptem, de mint előtte többször is, vissza ültem az ágyra. Tekintetem a plafonra szegezve próbáltam lenyugtatni magam. Mindhiába. Akárhányszor lehunytam szemem Őt láttam. Megőrültem! A látomások egyre vadabbak és merészebbek lettek. Én pedig egyre követelőzőbb. A fantáziám szabad életre kelt, még inkább kínozva. Elképzeltem Mi mindent tehetnék Vele... Elképzeltem milyen lenne, ha azt tehetnék Vele, amit csak akarok. Mint egy látomás, úgy jelent meg előttem a kép, amint fekete hálóingjében az ágyam előtt áll, össze kötözött csuklókkal. Láttam a lassú mozdulatot, amivel végig húznám tenyerem a combján, egyre feljebb s feljebb haladva, hogy aztán ujjaimmal alig érintve ölét sóhajtásra késztessem. Láttam, miként nyúlok szemérmetlenül az alsóneműjébe, ahol a már nedves nőiességét simogatom kínzó lassúsággal. Dante pedig kéjesen nyögött és könyörgött, hogy végre tegyem magamévá. Szitkozódva pattantam fel és vetettem ki magam az ajtón. Szinte futva haladtam a lány szobája felé, amit elérve megtorpantam. Az ajtó nyitva volt, így akadály nélkül láthattam az ágyon ülő Dantét és a vele szemben lévő Thort. Ajkaim össze szorítva, dühösen léptem be hozzájuk, miközben tekintetemmel egy tucatnyi alkalommal kivégeztem a bátyámat.
- Hát te Öcsém? Mi járatban erre? – kérdezte jó kedvűen Thor.
- Ezt én is kérdezhetném! – jegyeztem meg már-már morogva.
- Dante elmesélt pár csatát, amiben részt vett!
- Igazán? – érdeklődtem gúnyos hanggal.
Thor arca zavartságot tükrözött. Pillantása ide-oda járt a lány és köztem.
- És hogyan került hozzád Anahera? – folytatta a beszélgetést a testvérem.
- Ki az az Anahera? – vágtam közbe kíváncsian.
- A párducom! – húzta ki magát büszkén a lány.
- És egy sárkánya is van! – vágta rá Thor lenyűgözve.
- Csodálatos! – tapsoltam ironikusan – És a Hercegnő arról is mesélt, mit történik, ha megérint valakit?
Dante szégyenkezve szegte le fejét, míg a bátyám előrébb dőlt a székben. Nem volt fair, amire készültem, de azt akartam, hogy Thor tartsa magát távol Tőle. El akartam érni, hogy tudja a titkot és féljen a lánytól, ahogyan mindenki más, rajtam kívül.
- Dante egy aprócska érintésével képes a halálba küldeni bárkit! – válaszoltam az atlantiszi helyett.
- Valóban? – csillant fel testvérem szeme izgatottan – Hogy csinálod?
- Nem én csinálom! – motyogta az említett – Ez csak megtörténik! Akaratomon kívül!
- De hogy? – faggatta tovább Thor.
A lány minden további nélkül húzta le kesztyűit és térdelt a bátyám elé.
- Megmutatom! - mondta, mire Thor beleegyezően bólintott.
Már előre ott virított fejemen a győzedelmes vigyor. Dante lassan emelte fel kezeit és érintette meg Thor arcát, ám nem történt semmi. Fogaim össze szorítottam, ujjaim ökölbe zártam a hírtelen jött dühtől. Úgy lihegtem, mint aki egy egész napot futással töltött. Gyűlölködve néztem a párosra, de leginkább a bátyámra, aki mosolyogva élvezte a lány érintését, miközben bizonyára el volt telve magával, hogy Rá nem hat Dante ereje. Már készültem ugrani, hogy a hercegnőt a hajánál fogva rángassam el onnan, amikor megtörtént. Thor arcán fekete minták rajzolódtak ki, hörgő hangon levegőért küszködött, teste furcsa görcsbe rándult. A lány ijedten kapta hátra kezét, szemei piroslottak és csillogtak a Rá törni készülő sírástól.
- Sajnálom! Sajnálom! – ismételgette reszkető hangon.
Thor próbálta rendezni légzését, ami eltartott egy darabig, végül megszólalt.
- Semmi baj! Nem a Te hibád! – nyögte - Fúh! Ez szörnyű volt!
- Gondolom! – jegyezte meg savanyúan a lány.
- Mintha...Nem is tudom leírni, milyen volt!... Mintha elszívtad volna az összes jót és életet belőlem! És a mellkasom...mintha üres lenne...jeges és nyomasztó...- dadogta a testvérem.
- Én mindig ezt érzem!
A lány mondatára mindketten Rá kaptuk tekintetünk.
- Hogy bírod elviselni? – kérdezte halkan a bátyám.
- Egy idő után megszokja az ember... – vont vállat hanyagul, mintha egyáltalán nem érdekelné.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése