Legendák

                                 2. Fejezet
                              Legendák

Dante:

Imádtam az atlantiszi reggeleket. Ahogyan a felkelő Nap első fénysugarai megcsillantak a víz tükrén és az épületeken, egyszerűen varázslatos volt. Habár végül is Atlantisz maga volt a mágia. Az itt élők tudták, hogy ezen a helyen sokszorosára nő képességeik ereje.
Mint mindig, ez alkalommal is korán keltem, így láthattam miként szállnak fel az angyalok a palota tornyaiból. Elbűvölve figyeltem, ahogyan kitárják hatalmas és gyönyörű szárnyaikat és a felhőkig repülnek. Annyira irigyeltem őket a szárnyaikért. Ahogyan Arielt és Seraphot is. Habár Seraph félig démon volt, félig angyal is, így még neki is voltak szárnyai. Csak nekem nem. Azért mert szörnyeteg vagy! súgta egy gúnyos hang az elmémben.
Nagyot sóhajtva fordultam vissza a szobámba, ahol Seraph beterítve testével az egész ágyat, békésen aludt. Előző este a lakoma végeztével átjött hozzám, hogy megnyugtasson. Személyemhez híven jól ki kiabáltam magam, majd elaludtam. Halkan felvettem aznapi ruháimat, felkötöttem a hajam és az istállókhoz indultam. Meglepődve torpantam meg a bejáratnál. A magas, fekete hajú asgardi állt ott és az állatokat figyelte, lenyűgözve.
- Gyönyörűek, nem igaz? - kérdeztem csendesen, megállva mellette.
- Azok! - helyeselt rám emelve tekintetét.
Már Ő is tudja, hogy egy szörnyeteg vagy!
- Tegnap mennyit hallottál? - váltottam témát hirtelen.
Loki hosszú percekig csendben maradt, mikor már azt hittem nem fog válaszolni, megszólalt.
- Miért tartod szörnyetegnek magad? - kérdezte aztán.
- Mert az vagyok! - feleltem nagyot sóhajtva.
- Akkor valamelyikünk szemével komoly problémák vannak, mert én nem látom benned a szörnyeteget! - mondta egyenesen a szemembe nézve.
Azok a csodás kék szemek bele láttak a lelkem melyéig. Számára nem voltam gyilkos, nem voltam rém. Milyen rég néztek így rám...
- A mi népünknek rengeteg legendája van! Úgy tartják, mikor az Istenek megteremtettek bennünket, a lelkünket két részre szakították, ami egy másik testben rejlik, míg rá nem találunk. Ha valaki, aki még nem lelt társra szomorú, akkor állítólag a Lelke hiányzik neki!
- Ezt most miért mesélted el nekem? – ráncolta a homlokát az Isten.
- Azt mondják nekem egyáltalán nincs lelkem és ezért vagyok egy szörnyeteg! – hajtottam le a fejemet szomorúan.
- Mindenkinek van lelke! Még neked is! – hallottam közelről kellemes hangját – Miért gondolják, hogy szörnyeteg vagy? – faggatott.
- Az angyaloknak különleges képességeik vannak! Minden angyalnak megvan a saját ereje, amit az emberek segítésére használ! Ariel apja Auretiel, a gyógyítás angyala, ezért képes a bátyám gyógyításra!... Az én apám Asrael, a Halál angyala. Az én erőm...nos, képtelen vagyok hozzá érni bárkihez anélkül, hogy megölném! Olyan ez, mintha kiszívnám belőle az életet...a jót! Engem sem tudnak megérinteni, mert ugyanez történik! – vallottam be.
Loki kék szemei a kezeimet elrejtő fekete bőrkesztyűre vándoroltak.
- Ezért hordod mindig... – jegyezte meg nagyon halkan, bár így is elért hangja hozzám.
- Jobb a biztonság! – vontam vállat hanyagul.
Hosszú ideig csendben álldogáltunk egymás mellett, végül Ő törte meg a némaságot.
- Vedd le! – kért enyhén utasítva.
- Inkább nem! – ráztam a fejem.
Loki erre kezei közé fogva csuklóimat levette a kesztyűket. El akartam rántani onnan a kezem, de nem engedte. Szorosan tartotta fogságában. Aztán ujjaival hozzá ért az enyéimhez. Bőre hideg volt, érintése nyomán mégis forróság kúszott végig rajtam. Mosolyogva figyeltem az arcát, a fájdalom legapróbb jelei után kutatva, de nem láttam semmit. Szinte megbabonázva nézte miként érintkezik a bőrünk. Hogy lehet ez? Miért nem esik össze holtan? Lehet Ő az? Kérdések tömkelege kavargott az agyamban, ám a választ egyikre sem tudtam. Átadva magam a rég elfeledett érzésnek, felbátorodva húztam végig ujjaim a kézfején, majd a csuklóján.
- Milyen puha... – suttogtam kábán.
Kezeim feljebb vezetve az arcát vettem célba. Óvatosan és félve tapogattam a vonalait. Minden egyes porcikáját érezni akartam! Érthető, évek sokasága telt el azóta, hogy bárkit is érinthettem volna! Egész tenyerem arcán pihentettem, mikor kezeivel lefejtette azt onnan.
- Sajnálom! Én csak... – szabadkoztam zavartan – Rád miért nincs hatással?
- Isten vagyok, Hercegnő! – jegyezte meg.
- Lehet igazad van! – sóhajtottam enyhe csalódottsággal.
Miért vágytam rá annyira, hogy Ő legyen az? Megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle az ostoba gondolatokat és kérdéseket.
- Jó reggelt! Micsoda meglepetés! – hallottam Müréné könnyed hangját magunk mögül.
- Királynő! – hajtott fejet Loki.
Anyám kíváncsian tekintett hol rám, hol az asgardira, majd szemei lejjebb siklottak.
- Azonnal vedd vissza azokat! – sziszegte gyilkos pillantással.
Dühösen vettem fel a kesztyűimet és sietősen az istálló belsejébe mentem. Anahera érkezésemre izgatottan járkált a ketrecben és már hallani lehetett a dorombolását.
- Helló Angyalom! – mosolyogtam a hatalmas fekete párducra.
Az állat szinte letámadott, fejét a nyakamba fúrva dörgölőzött. Jól esett, hogy ennyire örült nekem.
- Éhes vagy Gyönyörűm? Elmenjünk vadászni? – kérdeztem füle tövét vakargatva.




Egy fa tövében állva figyeltem Anahera miként rohanja le a magányosan legelésző őzet. Egyszerűen csodálatos volt az egész párduc. Minden egyes mozzanata tele volt energiával és erővel. Müréné szerint elég lett volna, ha döglött állatokkal etetjük, én mégis ragaszkodtam a rendszeres vadászathoz. Anahera egy vadállat! Ha ezt az apró kis szabadságot is elvenném tőle, belepusztulna! Ő így volt tökéletes! Így volt varázslatos!
Míg Ő evett, körbe siklott tekintetem az atlantiszi erdőn. A fák lombkoronája olyan terebélyesen omlott fölénk, hogy eltakarta a napot. Egy-két helyen mégis átszöktek a sugarak, amitől mesebelinek látszott az egész. A sötét ellenére álomszerű virágok nőttek, némelyik szirmai kéken világított. Ez volt az a hely, ahol megelevenedtek a legendáknak hitt Földi teremtmények. Sárkányok, manók, pegazusok, hipogriffek és még megannyi lény. Atlantisz volt a legendák hazája, közülük egyel az enyémmel...


Loki:

A nap már rég nyugovóra tért. Kihasználva röpke szabadságom, a palota alján ülve figyeltem miként tükröződik az óceán vizében a hold. A többiek azt hiszem már rég aludtak. Én viszont képtelen voltam rá. Az istállónál történtek játszódtak le újra s újra elmémben. Persze, számomra nem szokatlan a mások érintése, az ifjú hercegnőé azonban mégis sokkolt. Érintése nyomán különös melegség áradt kúszott fel a karomban, egész a mellkasomig, hogy aztán forró lávaként keringjen a bensőmben, elűzve minden fájdalmat a lelkemből.  Mintha boldogság terjengett volna bennem. Őrjítő, mámorító boldogság!
- Mondták már neked, hogy egy cseppet antiszociális vagy?
Dante hangjára nagyot ugrottam, amin a lány jót derült. Kérdezés nélkül telepedett le mellém, ujjaival a fűbe túrva. Ez alkalommal nem viselte a kesztyűit. Érintsd meg! – súgta egy távoli hang az agyam mélyéről.
- Ezekben a vizekben szirének élnek! – mondta rám nézve.
- Szirének? – ismételtem össze vonva szemöldököm.
A hercegnő bólintott. Figyelmem megint a szabadon lévő kézfejére siklott. Hívogatott, megbabonázott. Tétova mozdulattal csúsztattam közelebb kezemet az övéhez, hogy aztán tenyerét felfelé tartva ujjaim hegyével apró mintákat rajzolhassak. A melegség újra feltűnt, szétáradva a mellkasomban, amitől mosolyognom kellett. A bőre selymes és lágy volt.
- Érzel valamit?... Bármit? – kérdezte szemeivel arcomat fürkészve.
- Nem! – hazudtam.
Dante kissé csalódottan fordult el, vissza a víz felé, de kézfeje továbbra is az enyémben volt.
- Állítólag régen élt egy angyal, ki elbukott, ezért száműzték a Mennyből. Atlantiszba jött, mert ugye itt minden kitaszított otthonra lel. Azt mesélik, nagyon kegyetlen és gonosz lett, ezért is bukott el. Az itteniek féltek tőle, megbélyegezték. Egy nap azonban találkozott egy lánnyal, aki nem félt tőle. Beszélgetni kezdtek, barátok lettek, aztán egymásba szerettek. A lánynak az angyal jelentette az életet, mindennél jobban szerette! A lány anyja tudomást szerzett róluk és megtiltotta, hogy találkozzanak. De a lány szembe szállva anyja parancsára a Földre szökött az angyallal. Nagyon boldog volt! Szinte ragyogott! Ám az angyal elárulta! A halhatatlanságért és hatalomért átadta a lányt a démonoknak, akikkel a családja hadban állt. A lányt megkínozták és a világ összes fájdalmát rá szabadították, de túlélte. Kitartott a végsőkig az Ő angyaláért. Az anyja sereget küldött, hogy kiszabadítsa a lányt és elítélhesse bűneiért az angyalt. Habár elárulta, a lány mégsem tudott haragudni az angyalra. Meg akarta szöktetni a börtönből, hogy megmentse a reá váró haláltól. Az anyja rájött a tervére és megakadályozta ezt. Az angyalt szirénné változtatta és ebbe az óceánba száműzte. – mesélte a hercegnő.
- Mi lett aztán a lánnyal? – kérdeztem.
- Állítólag bele halt a szomorúságba! – felelte Dante nagyot sóhajtva.
- Az angyal ostoba volt! – jegyeztem meg, mire a fiatal trónörökös rám kapta tekintetét.
- A lány volt ostoba! – jelentette ki ridegen.
Ezután egyikünk sem szólalt meg. Mindketten a gondolatainkba merültünk. Bármit megadtam volna azért, hogy tudjam, mi jár a fejében. Ő törte meg a hosszúra nyúlt csendet.
- Megérinthetem az arcod? – kérdezte csillogó szemekkel.
Beleegyezően bólintottam. Dante feltérdelt, fenekét sarkain nyugtatva. Lassan nyújtotta felém a kezét, hogy aztán olyan lágyan érhessen bőrömhöz, mint egy tollpihe. Érintésére jól esően lehunytam a szemem. Csak a kezére koncentráltam és a forróságra, ami belőle áradt. Gyengéden simogatott, én pedig egyre boldogabb lettem tőle. A hő egyre csak terjedt a bensőmben, feltöltve energiával. Volt benne valami megmagyarázhatatlan, valami leírhatatlan, amiért egyre többre s többre vágytam. Egyszerre taszított a pokolba és repített a Mennybe. Ez a lány a puszta érintésével döntötte rommá a lelkem köré épített falat.
- Biztos, nem fáj? – aggódó hangjára kinyitottam szememet.
Teljesen elvarázsolva figyelte arcom minden egyes rezdülését, mintha magába akarná inni látványomat. Össze vontam szemöldököm, mire ujjaival kisimította a barázdákat. Ajkaiba harapva billentette oldalra a fejét, a mozdulattal előre hullottak ében fekete tincsei. Gyönyörű volt! Mintha egy angyal tért volna le a Mennyből, hogy szépségével bűnre csábíthassa a halandókat.  Tombolt a lelkem azért az apró érintésért. Előre nyúlva tűrtem füle mögé a hajtincset, majd tenyeremet az arcára csúsztattam. A lány bele simult érintésembe, ajkai közül halk sóhaj tört elő.
- Ennyire jól esik? – érdeklődtem.
- Tudom, hülyeség! – vonta meg vállát.
- Rajtam kívül senki más nem tud hozzád érni, anélkül, hogy meghalna? – ráncoltam a homlokom.
- Nem!
- És Seraph? Láttam, ahogy tegnap hozzád ért!
- Az más! Csupán néhány pillanatra képes rá!
- Nem hiányzik?... Az ölelés...a gyengédség...a csók...
- Mindennél jobban, de nem tehetek semmit sem! Már beletörődtem! – ejtette ki gúnyosan az utolsó mondatot.
Csókold meg! – a hangra úgy kaptam el kezemet arcáról, mintha megégetett volna. Dante csalódottan húzta vissza ujjait és állt fel.
- Jó éjszakát! – mosolygott és a palotába indult.
- Hercegnő! – kiáltottam utána, mire megtorpant – Miért volt a lány ostoba?
Egy másodpercig csak állt ott, méterekre tőlem, majd hátra fordult.
- Mert szeretett!